Üdvözlöm!

A festészet iránti vonzalmam már igen korán megmutatkozott. Festményeimre egyáltalán nem jellemző a sablonosság, több alkotói témát foglal magába, például: csendélet, tájkép, akt, állatábrázolás.
Nem a műteremi hangulat festi meg képeimet, hanem a világ, amiben élünk; körülvesz minket, alakítja közérzetünket, látásmódunkat. Filozófiai értelemben véve formálja életünket, ahogyan mi magunk is formáljuk a minket körülvevő természetet, embertársainkat, környezetünket. Ennek egy pillanatát ragadom meg – vagy inkább Ő ragad meg engem – életet adva ezzel ecsetnek, festéknek. Gyakran előfordul, hogy az a bizonyos táj, vagy az alak válik olyanná, amilyennek megfestjük. A valóságban persze nem változik, csupán a megfestett kép alakítja látásmódunkat. Szemléltetve a dolgot: Aki valaha is elhaladt egy elhagyatott épület mellett, soha eszébe nem jutott (de legalább is nagyon ritkán), hogy mennyi emlék lakik abban az épületben, legyen az bár tanya, vagy egy valaha gazdag család romos villája a mára már elvadult tájban. Egy kép, egy pillanat. Egy hosszúra nyúlt pillanat, hiszen egy képet nézve nem rohanunk. Megállunk egy percre, és elgondolkodunk. Mire feleszmélünk és tovább mennénk, már rég nem is a kép témáján jár gondolatunk; fejben már tovább haladtunk tájakra, emlékeinkbe, vágyaink völgyébe. Ezért szeretek festeni. Láttatni a láthatatlant! Mindannyian különbözünk. Önmagunkban is gyakorta változunk. Egy festmény mindenkinek mást jelent.
Az a bizonyos pillanat, amíg megállunk csak a miénk. Senki sem látja, hallja, olvassa ki a fejünkből. Kívánok mindenkinek hasonlóan szép pillanatokat!